2017. augusztus 2., szerda

A párhuzamos univerzumok esete :)

Szakmai ártalomként, szeretek különböző absztrakciókat kitalálni a való világ folyamatainak modellezésére is :)

Néhány évvel ezelőtt olvastam Robert A. Heinlein Azok (They) című novelláját, amely főszereplője meg van arról győződve, hogy ő az egyetlen emberi lény, és mindenki más csak egy mellékszereplő az univerzumában. Érdekes gondolatkísérlet, nekem tetszett a novella. Majd, kicsit kiegészítve azzal a ténnyel, hogy a világból igazából azokat a dolgokat fogjuk fel, amelyeket az érzékszerveink engednek meg, megalkottam a saját univerzum absztrakcióját (*).

(*) Nem gondolom, hogy rajtam kívül másnak nem jutott eszébe, sőt, nagyon is sokaknak eszébe jutott, csak más szavakkal írnak/beszélnek róla. Szóval szerzői jogok és hasonló ötletek tekintetében azt mondhatom kicsit pontosítva, hogy a saját univerzumomban én alkottam meg ezt az absztrakciót :)

A lényege igen egyszerű. Mindannyian a saját univerzumunkban élünk, amelyek egymással párhuzamosan léteznek. Általában ezek a párhuzamos univerzumok eléggé hasonlítanak egymáshoz.
Pl. ha veled egy kávézóban futok össze, akkor valószínűleg mindkettőnk univerzumában azt gondoljuk, hogy egy kávézóban vagyunk és egy asztalnál ülünk. De abban már nem biztos, hogy egyezik az univerzumunk, hogy a felszolgálólány udvarias vagy sem, és abban sem biztos, hogy egyezik a két univerzum, hogy az asztal, amelynél ülünk, milyen színű :)

Az univerzumaink alapjait a világ valósága és az abban végrehajtódó történések alkotják. Ezen felül azonban van két olyan fontos tényező, amely egyedivé teszi mindenkinek a saját univerzumát:
  1. Az érzékszerveink "felfogási képessége" (van, akinek jobb a látása, vagy hallása, így az ő univerzumában több a szín, vagy hangosabbak a madarak és a tücskök :) ).
  2. A gondolataink, amelyeket az általunk felfogott világhoz és az abban zajló történésekhez kapcsolunk. Ez utóbbi a legnagyobb felelőse az univerzumok testreszabásának.
Nagyon sok önfejlesztéssel foglalkozó könyvben, előadáson, weboldalon találkozhatunk azzal, hogy mindannyian egy saját szemüvegen keresztül látjuk a világot, és ez a szemüveg a múltunkból, a hiedelmeinkből és a gondolatainkból épül.

Mire jó nekem ez a párhuzamos univerzum absztrakció? Egy nagyon fontos dologra: én csak és kizárólagos azért vagyok (és lehetek) felelős, ami az én univerzumomban történik, azért viszont kizárólagosan csak én tartozom felelősséggel!

Más szóval, teszem, amit jónak látok, és ha valaki más, a saját univerzumában ehhez a történéshez olyat kapcsol hozzá, amit én nem szerettem volna, akkor az már az ő egyéni szociális problémája, azt neki kell megoldania.

Nyilván, ha teszek valamit, amiről utána úgy gondolom, hogy nem kellett volna (mert persze bőven van ilyen, gyarló ember vagyok), akkor természetesen lesz folytatása (elnézést kérek, jóváteszem stb.). DE, ha később is úgy gondolom, hogy akkor és ott azt és úgy kellett tennem, akkor nem fogom sajnálni, hiába minősül majd ez a cselekedet más univerzumokban "nem helyénvalónak". Nálam az lesz :)

Magyarul: ha valaki megsértődik rám egy olyan dolog miatt, ami miatt az én univerzumomban nincs ok a sértődésre, akkor nem fogok azon gondolkodni, hogy "jaj istenem, vajon mit gondolhat?". Ha nem mondja ki, hogy baja van, akkor megtartja saját magának. Hát, akkor tartsa is meg... Ha pedig azt gondolja, hogy "de hát nekem ezt tudnom kellene", akkor, hát, bocs, ha nem mondod, nem kellene tudnom. Nekem azt kell tudnom, ami az én univerzumomban van.

Ha a fentiekből még nem derült volna ki, egy arrogáns, magának való köcsög vagyok :) Bár az én univerzumom szabályai szerint az átlagosnál jóval korrektebb, felelősségtudatosabb, empatikusabb ember vagyok, nyilván ez csak az én univerzumomban van biztosan így...

Egy dologra viszont nagyon jó ez az absztrakció. Nap mint nap látom a teljesen felesleges, időrabló "szerepjátékokat", ahol gondolunk valamit, teszünk valami egészen mást, és - mivel mi közben azt gondoltunk, amit - elvárjuk a másiktól, hogy ő is azt gondolja a mi "egészen más" tevékenységünkről. És persze, mivel nem azt fogja, már meg is van a fincsi kis konfliktusforrás...

Hát kedveseim, az én életem annál sokkal rövidebb időtartamra szól, hogy ilyen "játékokra" fecséreljem azt. Így is éppen elég időt b****k el egy csomó olyan dologra, amire nem kellene, ezt az egyet legalább jó eséllyel ki tudom küszöbölni. Időt is spórol, és nyugalmat is teremt.